Nehéz szívvel ültem a képernyő elé, pedig nem szomorú hírrel kell jelentkeznem. De ezekben a hetekben, október 7. óta nem felhőtlen a lelkem, még a jó hírekre is nehezebben áll rá a kezem. Nekünk a tucatnyi ártatlan zsidó halottal járó, 1919-es tapolcai pogrom is fájt, mintha a barátainkat, a szomszédainkat gyilkolták volna le. Mit szóljunk akkor a 2023-as vad tömeggyilkossághoz, 1400 fiatal, öreg, csecsemő, terhes asszony vadállati lemészárlásához, 240 túlélő társuk túszul ejtéséhez? Csak végtelen szomorúság, csendes düh van a szívünkben. És a vak remény, hogy szabadítsanak ki a katonák minél több szerencsétlen túszt élve, ha csak egy mód is van rá.
De csak kesergésből, sötét gondolatokból nem születik semmi pozitív. Magamra kell erőltetnem némi optimizmust, erőt kell merítenem a nemes cselekedetekből, hogy valami jóra is gondolhassak, amikor reggel feleszmélve körül kell néznem a világban.
Nem tudom másképp megfogalmazni, de valóban úgy érzem, hogy a világ rengeteg elkeserítő problémája, baja mellett nekünk itt, az országnak ezen a csinos kis szegletén, a Balaton-felvidéken azért van némi szerencsénk. Hogy itt élhetünk, ezt a természeti és épített környezetet láthatjuk nap mint nap, hogy ezek az emberek vesznek körül bennünket. Persze, nálunk sem mindenki hibátlan, itt is van kicsinyesség, irigység, ostobaság doszt, ugyanakkor világosan látni lehet azt is, hogy a gyönyörű környezet, kicsit úgy talán, mint az eredeti, olaszországi Toszkánában, valamennyire képes beléjük költözni, feljavítani az itt élők lelkét.
Ezt már régen is észleltem kicsiben, érintőlegesen. Nyaranta, amikor – 1996-tól – lelejártunk ejtőzni, kutyázni, fürödni, vitorlázni, vagyis vakációzni Monoszlóra. És ha nagyon kell, itt van a Balaton is, amiről ma már, öt-hatévnyi végleges itt lakás után azt is tudom, hogy ősszel, télen és tavasszal még szebb, mint nyáron. És itt vannak az emberek, a lakótársaink, akikkel nap mint nap összeköt a sorsunk.
Őspestiként eleinte én is esetlenül mozogtam közöttük, idegenek voltunk egymásnak, alig-alig kötött engem ide valami. Aztán először a saját házam, a közvetlen szomszédaim, a faluvégi borospincék, a temető, a bekötőút, a kiserdő és a Hegyestű vált közeli ismerősömmé. Pár évvel később aztán a szomszédos falvak, földek és emberek is egyre közelebb férkőztek hozzám – vagy én hozzájuk, attól függ, honnan nézzük.
Végül lett egy konkrét pillanat is, egy két évvel ezelőtti novemberi késő délutánon, amikor szinte fizikailag is éreztem, hogy áttört a gát, befogadtak, hazaérkeztem, nem akarok már többé fővárosi, újlipótvárosi undok ficsúr lenni. Jobb nekem Balaton-felvidéki nyugdíjasként lassan bandukolni, távolra szőtt álmok helyett ezen az álmos vidéken napról napra lábatlankodni.
Történt, nem sokkal a pandémia után, hogy összejöttek az emberek. Én egy ifjúkori barátommal, Benedek Péter festővel, akit pár évtizede, ha csak nyaralóként is, szintén Monoszlóra vetett a jó sorsa, aznap este felkerekedtem, és kulturális, szociográfiai érdeklődéstől vezettetve átkocsikáztunk a harmadik faluba, Kővágóörsre, hogy egy facebookos meghívásnak eleget téve megnézzük egy hanukai ünnepen az ottani zsinagóga romjait.
Már nem emlékszem, írtam-e riportot erről a felemelő élményről akkor, vagy csak fotózgattunk a csendes félhomályban, az ott összeverődött talán másfél-két tucatnyi ünneplő között. Talán a családias szó fejezné ki a legjobban, amit mi akkor átéltünk. A kezdetleges világítást, a hideg, néhol már nagyon is megkopott köveket, a meleg fényű gyertyákat, a Budapestről jött kántor énekét, a csodásan egyszerű körbekínált házi süteményeket, a fánkot és a csendes beszélgetéseket tudnám most, két évvel később valamennyire az emlékezetembe idézni.
Persze, sem vallásos nem vagyok, sem echte zsidó, inkább csak emberként definiálnám magam, ha ez feltétlenül szükséges, de kár lenne tagadni, hogy akkor és ott azért megfogott valami az est szakrális, történelmi levegőt árasztó emelkedettségéből is.
Hogy az ünnepi hangulathoz az összegyűlt emberek mellett a hely szelleme is hozzájárult, az teljesen egyértelmű volt. Ugyan már korábban is hallottam a hírét a kövágóörsi romos zsinagógának, de mivel a főbb utaktól kicsit félreesően, egy domboldali mellékutcában áll, látni addig még sosem láttam. Amikor azon a novemberi késő délutánon odataláltunk, és megláttuk a lassan leereszkedő esti félhomályban, igencsak impozánsnak, majdnemhogy hatalmasnak, nagy, sötét kőtömbnek tűnt. De szép homlokzatát megvilágította, kiemelte a homályból egy reflektor fénye, és ettől – mondjuk így – afféle falusi monumentalitásnak, rejtélyesnek, ünnepélyesnek is tűnt.
Azóta már többször is meglátogattuk kisebb-nagyobb társasággal nappal is. Ha jól emlékszem, az első fotókiállítás, amelyet a falai között rendeztek, talán már rögtön az elején, főleg családi képekből, kővágóörsi zsidó családok tagjairól készült portrékból, ruhákból, használati tárgyakból állt. És akkor már rögtön a történelemre, a valaha itt élt zsidók történetére terelődött a szó.
Az öreg, romos, elhagyatott zsinagóga lassan már kétszáz éves lesz, és mint ilyen, a legöregebbi ezen a vidéken. Valaha volt híveinek sorsa ennél borzalmasabb talán nem is lehetett volna: mindannyiukat deportálták, haláltáborba hurcolták, mint több mint négyszázötvenezernyi sorstársukat a magyar vidéken, s a kővágóörsi nyolcvankét áldozat közül talán csak hárman, ha hazatántoroghattak a háború végeztével. A többieket mind egy szálig legyilkolták, szörnyű kínok és szenvedések közepette. A dolog természetéből adódóan és az utókor közönyétől is sújtva egyéni sorsukról ezen kívül csak nagyon kevés konkrétumot tudunk. Még nevük, egykori lakóhelyük is feledésbe merült.
A háború után már csak kevesen maradtak, akik emlékezni akartak, és az országra borult képmutató kommunista rendszer sem sokat tett azért, hogy egykori honfitársaink emléke élénken megmaradjon a felnövekvő generációk tagjaiban. Mint az ország más vidéki zsidó templomai, a kővágóörsi zsinagóga is hívek híján kiürült, s az idők során a téesz, majd az Áfész használta raktárnak.
Csak a rendszerváltás, 1990 után merült fel némelyekben, hogy talán mégsem kellene hagyni teljesen elpusztulni, eltörölni, elfeledni a múltat, az egykori szép épületeket, és az embereket, akik hétről hétre benépesítették ezeket – és persze a minket körülvevő városokat, falvakat.
Végül vagy újabb harminc évnek kellett eltelnie, mire két budapesti fiatalember és a barátaik elszánták magukat, és pénzt, fáradságot nem kímélve úgy döntöttek, hogy szervezett felsőbb figyelem és áldozatvállalás híján ők maguk veszik a kezükbe az elhagyatott, de szerencsére még mindig álló kövágóörsi zsinagóga sorsát. Jusztin Ádám és Vikor András hosszadalmas és buktatóktól sem mentes utánajárás, valamint rengeteg munka, kitartás és némi pénz árán végül megszerezték a zsinagóga tulajdonjogát, és valamivel több mint két évvel ezelőtt hozzákezdhettek, hogy életet leheljenek a megfáradt kövekbe, s így valamennyire felrázzanak, magunkhoz térítsenek minket, ma élő embereket is.
Mint hanukai frissensült ismerősök, két éve én is figyelem és hallgatom őket, látom, hogy miben mesterkednek. Legelőbb természetesen kitakarították, majd valamennyire biztonságossá és látogathatóvá tették a zsinagógát, rendbe tették a kertjét, fotókiállításokat és hangversenyeket, filmvetítéseket, kulturális eseményeket rendeztek. Volt olyan nyári este, amikor a Budapesti Fesztiválzenekar koncertjére teljesen megtelt a zsinagóga kertje. Több mint százan ültek az ebből az alkalomból felállított padokon és székeken, és mi, kissé késve érkezők vagy ötvenen már csak állóhelyhez, félreeső kakasülőhöz juthattunk.
Nyáron rengeteg a turista és a környéken nyaraló többé-kevésbé városi meg külföldi értelmiségi, de vagyunk egy páran helyiek és errefelé gyökeret eresztett bebírók, akik az év többi részében, ősztől tavaszig is megmozdulunk néha, ha a zsinagógába hívnak minket.
Ami azt illeti, az idők során már Vikor András is bebíró lett, és gyönyörűen felújított egy köveskáli portát, ahol nem csak nyáron nyaral, de egész évben szívesen tölt el akár hosszabb időt is. Azért, hogy a zsinagóga történetéről és a további terveikről beszélgethessünk, nemrégiben felkerestem a kertjében, és kifaggattam.
Bár nyilván rettentő érdekes lehet a múlt, ezúttal nem sokat beszéltünk a zsinagóga kétszáz éves történetéről és különösen hányatott legújabbkori sorsáról. Inkább András és Jusztin Ádám további terveiről, leendő teendőikről folyt a szó.
Tény, hogy a zsinagóga megvásárlásával nem fejeződött be semmi. Sőt, ez inkább valaminek az ígéretes kezdete. Bár nem titok, hogy eleinte némi ellenérzéssel is találkoztak, lassan az emberek, sőt még a helyi hatóságok is rájöttek, hogy a környéken ezzel elindult egy támogatásra érdemes folyamat.
A zsinagógában és környékén rendezett kulturális és szakrális események mellett Andrásék egyre jobban bekapcsolódnak Kővágóörs és a környező kis falvak mindennapi életébe is. Ami engem illet, tudom, hogy az első hanukai esten két innen már elszármazott kővágóörsi túlélő-utód is jelen volt. Címet és telefonszámot is cseréltünk akkor, és ők maguk is felajánlották a zsinagóga kezdeti kicsinosításához a családi emlékeiket, ereklyéiket, fotóikat. Lassan gyűlnek a történetek is a valaha itt élt zsidó emberekről, akiknek emléke beleivódott a templom köveibe is.
Ezen kívül ott van még a nagy, gyönyörű, de elhanyagolt kővágóörsi zsidó temető is, amelynek fenntartói gondjait Vikor Andrásék szintén a vállukra vették. Sőt, annyi ott már történt is, hogy egy nagyon szép új temetőkaput állítottak, lezárhatót. Ezzel talán meg lehet védeni a még álló sírkövek állapotát, s valamenynyire civilizálja is a területet, segít megelőzni például az esetleges rongálást, netán baleseteket is.
Ha már lúd, legyen kövér, a társaság emellett magára vállalta a szintén gyönyörű környezetben fekvő szentantalfai zsidó temető rendbetételét és fenntartását is. Azt egy jó pár évvel ezelőtti nyári táborozás során egyszer már kiglancolták a budapesti Lauder gimnázium diákjai és tanárai, de a természet azóta megint visszahódította a nem körbekerített sírkertet, s azt újra ellepte az áthatolhatatlan aljnövényzet, a gaz.
Munka, feladat tehát fizikai értelemben is van bőven. Szerszámot kell ragadni, embereket, fiatalokat, életerőseket, lelkeseket szervezni, és munkához kell látni. A zsinagóga sem maradhat a végtelenségig ilyen romos, elhagyatott állapotban. Tény, hogy balesetveszélyesnek már egyre kevésbé mondható, befoltozták a kerítés lyukait is, de még a tetőt is meg kell javítani, és amennyire lehet, fel kellene újítani a régi női, fából készült karzatot is. A zsinagóga elvileg már akkor megmenekült, amikor – a rendszerváltás után – a szomszédjában lakó Cseh Tamásék műemléknek nyilváníttatták, de ezzel csak attól óvták meg az épületet, nehogy valamelyik új tulajdonosnak eszébe juthasson lebontatni, s a helyére nyaralót építtetni.
A munka java még kétségtelenül hátra van. És a lelkesedés ehhez nem is elég. Bár annak idején, közvetlenül a Covid előtt a vételár, főleg mai szemmel nézve nem volt túl nagy, a felújítási munkák szerény tervekkel számolva is sok száz milliós költséggel járnak majd. Bár Andrásék apró lépésekben, elérhető célokat maguk elé tűzve remélnek Kövágóörsön is egyről a kettőre jutni, de ha úgy adódna, természetesen ők is szívesen pályáznának itthon vagy külföldön olyan tenderekre, amelyeket a magyar és zsidó épített környezet megóvására hoznának létre.
Addig is marad, ahogy eddig, a kalapozás és a saját erő, a lassú, de kitartó munka. Amelynek annyi eredménye már ma is van, hogy egyre több kulturális esemény találhat otthonra ebben a gyönyörű kővágóörsi műemlék épületben és annak udvarán. De a zsinagóga a kulturális helyszín mellett vallási tér is, amelynek szakrális funkcióit érdemes feleleveníteni, megőrizni. Még akkor is, ha a magyar vidéki zsidóságot nyolcvan évvel ezelőtt elüldözték innen és meggyilkolták. Vagyis rabbi és zsidó emberek híján rendszeres istentiszteletet Budapesten és a nagyvárosokon kívül ma már szinte sehol sem lehet Magyarországon megtartani. De esküvőket, bármicvát, széder estét, s mint esetünkben is láttuk, hanuka ünnepet továbbra is lehet, és érdemes itt szervezni. Vikor Andrásék ezt is szem előtt akarják tartani, amikor a kővágóörsi zsinagóga további sorsáról gondolkodnak.
Tardos János